Lio nagy napja - 2. nap, kedd

"Ki korán kel, aranyat lel!"

   7 óra. Korán keltem, hol az arany? Arany Ászok... Jó lesz!
   Reggeli teendők után megint megpróbáltuk bevenni Budapestet. Jeles alkalomra készültünk, így öltönyben vágtunk neki az útnak. Feszítettem is a Nyóckerben. A tegnapot se tudtam még kiheverni, így inkább halasztást kértem a városnézéssel kapcsolatban. Azt a felvetést viszont támogattam, hogy keresni kell egy jóféle krismát (gy.k.: kocsma). 11 órára találkánk volt a 32-esek terén Lio két hölgy ismerősével, Ágival és Annával. Na de itt még most nem tartunk. Szóval a közelben kellett valami jó elfoglaltságot lelni. A kanszamaraknak már megint nem ott járt a szemük -fluturaş effektus-, ahol kellett volna, mert legalább fél óra keresés után vettük csak észre a térben legközelebb lévő, a 32-es emlékművel szemben álló, 32-es Sörözőt! (...és most reklám következik)
   Szóval a hely egy szolid kis söröző. Ami fontos, hogy tiszta és ami igazán megfogott, azok a fekete-fehér, még az Osztrák-Magyar Monarchia korabeli képek, melyek díszítették. A kiszolgálónő is kedves volt, és mintha még kedvesebbnek tűnt volna, amikor megtudta, hogy mi csak turisták vagyunk. Ha arra jártok, akkor mindenképp nézzetek be. Két-két Sopronit bevertünk. Lio gondolom feszültségoldónak, én meg csak úgy miért ne?... Ritkán, évente két alkalommal fogyasztok csak alkoholt. Amikor születésnapom van, és amikor nincs.
   Lassan megérkezett az első lány, Ági. Mivel addig az utcán minden jó nő után egy halk, de érthető "sunáznám" hagyta el a számat, na meg amúgy is egy szép lány, így ezt a rendet most se kívánkoztam megtörni. Akkor szocializálódjunk. A téma Franciaország, La Salette. Ott nem voltam. Aztán megérkezett Ági húga, Anna is. A téma változatlan, maradt Franciaország. Rendben, beletörődök, nekem nem osztottak lapot. Megyek inkább cigizni.
   Egy óra körül elindultunk a nagy helyre, Lio ugyanis az állampolgársági eskütételre jött. Már ekkor éreztem, hogy ki kellene menni üríteni a hólyagon, de nem tettem. -Max 10 perc és úgyis megyünk -gondoltam én-. Tévedtem. Két óra szenvedés várt rám. Nem gond, túléltem. Legalábbis azt hittem. Az eskütételt újabb járkálás követte, amit a bárban felvetődött témával próbáltak emlékezetesebbé tenni. Sikerült nekik. Hangsúlyozom: NEKIK! Miután ezt is sikerült túlélnem, mi hazafelé vettük az irányt, a lányok pedig elmentek táncolni. Itt már valami megint gyanús...
   Feszítettünk eleget öltönyben, így ideje volt elvegyülni a pórnép között. Felkaptuk a civil ruhát, ettünk egy jót, majd újra a város közepe felé vettük az irányt. 32-essek tere, újabb lány. Aranyos kis szöszi, sok dumával és szereti a teát. Ez mind első látásra. Aki ismer, az már rögtön tudja, hogy azon percben le is beszéltem a teáról, így megint a 32-es Sörözőben kötöttünk ki. Sört ugyan nem fogyasztott, de egy narancs ízű üdítőt megivott velünk. Bármennyire is próbáltam alkalmazkodni a társasághoz, nem ment. Lio és a csaj -név szerint Tünde- már megint az örök témát, Franciaországot hozták fel. Hallod Lio? Csak egyszer jussak ki oda! Annyit fogok pofázni, hogy be nem fogod a számat! Szóval kinéztem az utcára, hogy lássam milyen a pesti naplemente. ...és persze hogy rágyújtsak. Mire visszaértem Tünde már készült, hogy menjen táncolni. Bizony, bizony. Itt vettem én is észre az összefüggést. Két millió emberből két millió táncol. A néptánc a menő, de akad itt olyan aki szambázik, ír táncot tol, vagy zumbázik (ilyen is van?).
   A nap itt véget is ért. Hazacammogtunk -útközben persze feltankoltunk Arany Ászokkal, hogy reggel legyen mit megtalálni- és álomra hajtottuk a fejünk.

Atenţie! Fluturaş! - 1. nap, hétfő

"Kapcsold be a Dzse-pe-szít! Aztán adsz egy kortyot még!" (Open Stage)

   Reggel hétkor csörgött az óra. Lusta természetemnél fogva kértem még 5 percecskéket, mely egy órára bővült. Ki az ágyból, egy kis készülődés, majd irány a Biharkeresztesi állomás. Óraátállítás, jegyvétel, fél óra várakozás, majd fel a vonatra. Kicsit több, mint négy óra múlva már a Keleti Pályaudvar gigantikus tetőszerkezetét csodálhattam meg. Ahogy kiértem a pályaudvarról, már gyújtottam is a cigit. Mivel mesterem -Lio- nagy világjáró, nem sok időm maradt gyönyörködni a hatalmas épületekben. Irány a szállás, gyalog. Délkeletre az Orczy térig, majd ott egyenesen a Kőbányai úton a Könyves Kálmán körútig. Itt kezdődtek a problémák. Az Orczy teret elnéztük, mert a fluturaşok (gy.k.: kurvák) elvonták a két kanszamár figyelmét. Délnek indultunk az Orczy úton, majd a Nagyvárad téren megelégelve a keresett tér hiányát, elővettem a térképolvasási tudományom. Bárcsak ne tettem volna. Megállapítottam, hogy az Üllői úton haladva juthatunk el legkönnyebben a már régóta várt pihenőhöz. Útközben valami közel-keleti arc pont talált valami nemesfém gyűrűt. Ha egy másodperccel gyorsabbak vagyunk, akkor mi találjuk meg. Szomorúan, de elkönyveljük a lassúságunkat. A nagy pofon akkor jött Budapesttől, amikor észrevettük, hogy közel járunk a Petőfi hídhoz. Büszkeségünket félredobva nekiálltunk kérdezősködni, hogy mégis most merre kell menni. Egy idősebb házaspár végül segített. Jó pár kilométerrel a hátunk mögött, jó pár kilogrammal megrakodva végre megérkeztünk. Nem kell részletezzem, hogy ez után miért is lett szállóigénk: "Ne nézd a kurvákat, mert eltévedsz!".
Lássátok is, hogy mi történt:

(nagyítható) A zöld vonal jelöli azt az utat, amit meg kellett volna tegyünk. A piros az, amit feleslegben megtettünk, oda-vissza. Az "1"-es szám jelöli a kurvák helyét, a "2"-es a térképolvasásomat.

   Épp hogy elvégeztük a dolgunkat, kipakoltunk, vettünk két lélegzet levegőt és már jött is Lio fejében a szikra: "Nézzük meg a várost, mert azért jöttünk". -Óhogybaszdmeg! - gondoltam, hangosan. A fotelből alig tudtam felállni, de még ebbe is belementem. Azt még tudni kell, hogy Lio elég nagy világjáró, én meg egy bagós vagyok, aki a képernyő előtti mikroklímához szokott. Értelemszerű, hogy nem sok kedvem, vagyis inkább erőm volt hozzá. A tömegközlekedés minden városon belül folytatott módját megvetettük. Először is azért, mert turisták voltunk és sok jóról lemaradtunk volna, másrészről meg ahogy a román állampolgároktól az illik, nem volt olyan sok pénzünk. Persze a későbbiek folyamán nem jelentett gondot, hogy azt a keveset Sopronira költsük. Erről most ennyit. Az egy másik nap.
   A Szabadság híd felé vettük az irányt. Útközben az egyik aluljáróban megkerestük Lio arab haverját, hogy vízipipa alkatrészeket szerezzünk. Következő állomás a Lánchíd. Na ekkor már alig álltam a lábamon. Kerestünk egy boltot, vettünk egy adag sört, hazakínoztuk magunkat -ami egyszerűnek hangzik így leírva, de korántsem volt az-, majd gyújtottuk egy pipát. Nem sokat szívtunk belőle, mert a szemhéjam hamar megadta magát. Jóccakát gyerekek!

Tedd már el! - A 0. nap, szombat

"Hallod Xy, tedd már el! Nem hallod? Tedd már el! ... (treffK)"

   Ezen szavak hagyták el a számat egy fiatalkoraimat idéző szombat este után. Nem mintha most olyan koros lennék, de valamilyen szinten jómagam is érzem, hogy kitáncoltam már ebből a világból. Adott volt minden helyzet ahhoz, hogy olyat lássak, amit ha akarok sem tudok elfelejteni: sör, film, na meg a részeg spanok. Ugyan én sem az érme másik oldalán foglaltam helyet, de kivételesen nem nekem volt a fejemben a legnagyobb káosz. Na de nem szeretnék fejjel a falnak szaladni, így jöjjön szép sorjában minden.
   Még február végén támadt Lio tesónak az ötlete, hogy el kellene kísérnem az állampolgársági eskütételre. Határozatlanságomból fakadóan próbáltam egy fél hetet halasztani a válaszadással, de el kell ismerjem: rámenősebb, mint azt véltem. Még aznap intézett két helyet Budapesten, ahol a kiadós városnézés után lehajthatjuk a fejünket. A megrökönyödött kis világomnak ez már sok volt. Szülővárosomtól -Nagyváradtól- számítva a legnyugatibb pontja a Világnak, amit láttam Debrecen. Nem vagyok egy álomromboló, így bele is mentem a játékba. Persze el kell ismerjem, hogy én is szerettem volna kitörni a végeláthatatlan szürkeségből.
   Március első hétvégéjén már készen is álltunk az útra. Persze a hétvége megtette a hatását. A kajapénzünk java malátaszörpre ment el. Nem kell ecseteljem, hogy milyen az, amikor elkap a gépszíj. Egy kiadós buli folyamatát nehéz papírra bitekbe vetni, de most nem is ez a lényeg. Inkább ami utána történt.
   A buli után hazajöttünk, majd még egy adag sörrel nekiálltunk filmezni. Xy fekszik az ágyon, majd alkoholos bátorsággal feláll. Már ekkor éreztem, hogy itt valami nem lesz rendben. A kényelmes ágy után a piros-fehér ruhaszárítón próbált meg nyugalmi pozíciót felvenni, bár annak stabilitása nem volt elég a testsúlya elbírásához. Az amúgy is 30°-os lejtési szöggel rendelkező tárgy felvett egy számára kényelmesebb, 45°-os lejtést. Ez így még rendben van, mert eljön az idő, hogy én is betintázok, majd másik oldalról betámadom és a testsúlyom segítségével vízszintesbe hozom. Sajnos az este nem itt ért véget. A ruhaszárító után megtámadta a hátam mögött lévő szekrényt. Azt sem rendeltetésszerűen próbálta meg használni. Nem bántam volna, ha befekszik, mert biztos kényelmes, de nem ez volt a szándéka. Hogy is kezdjek neki? Szóval lehúzta a nadrágja felső részén helyet foglaló, férfiak által gyakran használt kis cipzárt, elővette az ivarszervét, majd öööö... Annak megítélését, hogy ezzel mégis mi volt a terve már inkább rátok hagyom. Kétségbeesetten kiáltottam, hogy "Tedd már el!...". Szerencsére meghallotta. A helyzet sokkos állapotba hozott. Először is egy fiúkkal tele szobában miért kapja elő valaki a farkát? Másrészről miért nagyobb az övé? Meg vagyok elégedve a méreteimmel, de ez valahol mégiscsak bosszantó. Nem akartam én ezt látni, sőt elfelejteném úgy ahogy van, de ezt nem lehet. Életem végéig követni fog ez a rémálom. Cigi cigit követett. A frissen vásárolt dobozból reggelre négy szál maradt. Levontam a következtetést. Ez a Föld nem nekem való. A terv az, hogy elkötök egy NASA űrsiklót és irány a Hold. Ébressz fel, ha elmúlt szeptember...

U.I.: Xy kilétére még csak meg se próbáljatok rákérdezni. Nem publikus és már így is tudják azok, akiknek tudni kell!

Azt hiszem, hogy Ti vicckeckedtek velem...

Akkor kell olvasni, amikor már nem írom? Csak azért is nekilátok pár új bejegyzésnek, aztán meglássuk! Az elmúlt hét igencsak tartalmasra sikeredett, így szeretném ezt megosztani veletek.

Iskola, ahogy én látom

"Az iskola olyan, mintha az életet egy 12 éves börtönbüntetéssel kezdenénk, amelynek során valójában csak rossz szokásokat sajátítunk el." (John Taylor Gatto)

   Rögtön javítanám 14 éves büntetésre. Megúszhattam volna 13-al, csak 17 évesen mindennél nagyobbnak tituláltam az agyam kapacitását. Már tudom, hogy akkor tévedtem, mert most vagyok okosabb mindenkinél. Aztán ha úgy adja a sors (vagyis az érettségi), és még a büdzsé is megengedi, akkor egyetem.
   Szép lesz ez. A fél életem a padban szenvedem végig, hogy majd a második felében a Mekis hambit áruljam a dagi gyerekeknek. Bezzeg ha meglenne nekik is az a tudás, ami nekem, akkor inkább a Decebal piacon vennék a finom falatokat. Nem olyan rossz az a hambi, csak meg kell mondani: "-Uborka NYET!" ...és ha szerencséd van, akkor még meg is értik. Esetleg lehet még próbálkozni románul és magyarul.
   Jól eltértem a tárgytól. Szóval hat évesen volt az első alkalmam megérezni a krétapor illatát. Na nem mintha akkoriban olyan nagy zseni lettem volna. Kicsit felbosszantottam akkori óvónőmet, aki egy évvel megsürgette az előléptetésem. A mintadiáktól messze álltam, persze anyám úton, útfélen dicsekedett a tanulmányi eredményeimmel. Azt az infót természetesen visszatartotta, hogy nálam talán csak Kisdedke volt a legrosszabb. Azt hiszem harmadikban volt az az első és jelen pillanatig utolsó esemény, hogy elkaptak puskázni. Simán ment volna, csak beárult egy osztálytársam. Valami mackós román meséről írtunk dolgozatot, ha jól emlékszem.
   Eltelt négy év az ovi óta és közeledett az újabb előléptetés. V. osztály. Már nem a földszintről tekintettünk az iskola meggyötört, ápolatlan bokrokkal teli udvarára. Na nem mintha madártávlatból szebb lett volna, de egy új sportággal ismerkedhettünk meg. Ki tudja messzebb juttatni a nyálmirigyeiből felszabaduló emésztőnedvet? Szerintem nem meglepő, hogy koronázatlan bajnok voltam! Ha valami csínytevés volt a téma, akkor igyekeztem az élen járni. Nem mellékesen új barátokra is szert tettem. Sika, Rafi, Béci, Szepcsi, Csongi és biztos kihagytam még valakit, de remélem nem olvassa, így nincs is oka megsértődni. Nyáron a közeli bányatavon lubickoltunk, gyíkokra vadásztunk az iskolaudvaron (nem, nem bántottuk őket, mind élve hagyta el a kezünket), a szondánál bújócskáztunk és a szénásszínben villogtunk, hogy melyikünk tud trükkösebb szaltót dobni. Nem kell részletezzem, hogy miért kaptam ebben az időben a "kenguru" becenevet. Télen nem volt mit tenni, maradt a jó öreg szánkó, meg a házi tákolmányú hokiütővel történő, -hokinak aligha nevezhető- "csúszok-esek-szakad a jég" játékunk. Karitatívak voltunk: Megkíméltük a csukára vadászókat a lékfúrástól.
   Sajnos ez az idő is elmúlt. Törött reményekkel kénytelen voltam felrúgni a "mérnökleszek" tervet, majd szakiskolába menni. Nyilván ti is voltatok fiatalok, így tudjátok mi történik akkor, amikor egy vidéki fiú a városba jut. Szóval három hetet jártam -ezalatt 12 órán volt jelenésem- a Transilvania iskolába. Nem vicceltek: itt vagy én megyek el, vagy nincs jövőm az iskolájukban. Értettem a célzást, így beiratkoztam a hozzám térben legközelebb eső iskolába, agrotechnika szakra. A megszokott egy baráti kör helyett már kettővel büszkélkedhettem. Volt egy amelyik az osztálytársaimból verbuválódott össze, míg a másik viszonylag rossz arcokból állt. Előbbi a mai napig megmaradt, viszont a legszebb napjaim köthetőek az utóbbihoz. Velük nem volt limit, nem volt vége a bulinak, amíg volt szesz és nő a környéken. Ekkor még igazán nagy lábon tudtam élni. Persze megvolt az ára. Később keményen lehúztak és hogy teljes legyen az összkép, még a pofám is átrendezték. Életem egyetlen csonttörése egy orrba taposásnak titulálható. Nem gond, nem bánom, összességében jó volt addig a három évig úgy élni. Erre a kis időre, de eldobtam a "kenguru" nevet, majd felvettem a "cserebogár" jelzőt. Akkor még nem tudom miért kaptam ezt a nevet, de utólag belegondolva a név találó is volt. Három évig csak habzsoltam az életet, majd kifejlődött belőlem a keveset zabáló, takarékos cserebogár. Szerencse, hogy voltak az osztálytársaimból létrehozott baráti társaság, -Lio, Leo, Kev és Dzsoti, akit ma már nem igazán látni- így nem maradtam egyedül. Rájuk számíthatok a mai napig is és ez a legjobb dolog, amit az iskola csak adhatott.
   XII. legelején ott hagytam a sulit. Persze később megbántam, de nem csak a tudáshiány miatt. Ebben az időben alakulhatott ki az a magába forduló énem, amit enyhe túlzással a Magdi Anyus Fétisben megismerhettetek. A barátok egyre távolabb kerültek. Később természetesen visszairatkoztam és itt vagyok most.
   Vicces, hogy a suliról szeretnék írni, mégis a múlt és a jelen barátait vettem sorba. Tanulság? Ha tanulni szeretnél, akkor inkább kapj fel egy átkozott könyvet, mert a suliban sok tudás nem ragad rád. Ezt kellene nekem is tenni, ahelyett, hogy blogot írok. VISZONT! ...az iskola az a hely, ahol megtalálhatod a helyed a társadalomban!

U.I.: Az, hogy két állatnév becenevem említem nem meglepő. A több száz ragadványnévből ezeket tudtam a szöveghez rendelni.

Hideg, hó, jég, miegymás

"Itt sírt mindenki, hogy nem volt fehér karácsonyunk, meg hó egész évben. Most meg amikor lenne, akkor meg nem mersz kimenni, mert azt mondta az őszhajú bácsi az asztal mögött, hogy: NE!" (Simon, Az Arc Nélküli Manus)

   Charlie Sheen biztos fénylő szemekkel tekintene arra a temérdek fehér porra, ami most Európában van, de én nem! Jó pár éve nem ültem szánkón, így nem hogy nem tetszik, egyenesen utálom a telet. Ó, már megint ajándékozás? Ó, már megint havat kell lapátolni? Ó, már megint nem tudok kimozdulni, hogy elmenjek a Marciba? Nincs semmi, csak hideg meg jég. Mintha ez nem lenne elég, még mostanában havazik is. A hideg idő miatt biztos visszaesett a Marci bár látogatottsága, ha máshonnan nem, az én részemről mindenképp! Először is nincs kedvem ilyen hidegben újra megfagyni, csak hogy ott lehessek és játszhassak valamelyik spannal valami logikai játékot. Pedig szeretem a sakkot, a tablet, a pókert. Egy jó sör mellett ezek nagyon ki tudják kapcsolni az embert. Leszögezném, hogy itt a hangsúly nem a sörön, hanem a játékon van! Az az előny, amit a gazdaság kap karácsonykor, a visszájára fordul a további téli napokon. Arról nem is beszélek, hogy bizony az iskolalátogatási szándékom sincs a rossz idő miatt a maximumán. Addig okés, hogy művelődni kellene, de hadd ne kelljen már ezért meg is fagynom.
   Rám ugyan nem szólt a fentebb említett őszhajú bácsi, mert jómagam is igyekszem távol tartani magam a média szennyétől, de igenis kutyahideg van. Egy szó, mint száz, az én évszakom a nyár. Szabadtéri partyk és sátorozások, pancsolni egy kicsit a Körösben vagy a bányatavakban, etcetera. Nincs jobb annál, mikor a sörkertben mititeit zabálsz, szürcsölgeted a korsóból a sört és ahogy a frissítő nedű a finom étektől átitatott ajkadhoz ér, csak annyit mondasz: "Hát ez kur... kurta jó!"
   Ha már nem nyár, akkor a tavasz sürgesse meg egy kicsit magát. Akkor talán belehúzok az iskolába is. Na meg jön a nyuszi. A locsolkodás nem az én műfajom, de előszeretettel hallgatom a húgomhoz érkező locsolók verseit, és ha az elég frappáns vagy bármilyen okból kifolyólag tetszetős a fejem két oldalán található, az átlagnál nagyobbra nőtt érzékszervemnek, akkor jómagam is elismerem a kicsi művész tehetségét. Ő legalább többre vitte, mint én.
   Nem szaporítom tovább a szót: SICC INNEN, TE BÜDÖS, FEHÉR MACSKA!

Miért nincs bejegyzés?

Csak mert! Nirvána-érv feeling.

Szóval egy bejegyzés közszemlére tétetéséhez két fázisnak kell teljesülnie. Először is meg kell írnom a bejegyzést, ami akár 1-2-3 napot is felölelhet, majd a bejegyzés tartalmát egyeztetnem kell Csokidrazseval. Ugyanez fordítva is igaz. A probléma jelenleg a második lépésnél áll fent. Ugyanis én d.u. 3 óráig vagyok elérhető, míg Csokidrazse d.u. 3-tól. Értelemszerűen csak az este folyamán van időnk ezen dolgok egyeztetésére. Ha ez valakit érdekel (márpedig érdekel valakit, mert egy páran olvassák is a blogot), akkor azt kérjük legyen türelemmel. Igyekszünk jó tartalommal bíró bejegyzéseket elétek tárni, de ehhez idő kell.

Köszi puszi!