Lio nagy napja - 2. nap, kedd

"Ki korán kel, aranyat lel!"

   7 óra. Korán keltem, hol az arany? Arany Ászok... Jó lesz!
   Reggeli teendők után megint megpróbáltuk bevenni Budapestet. Jeles alkalomra készültünk, így öltönyben vágtunk neki az útnak. Feszítettem is a Nyóckerben. A tegnapot se tudtam még kiheverni, így inkább halasztást kértem a városnézéssel kapcsolatban. Azt a felvetést viszont támogattam, hogy keresni kell egy jóféle krismát (gy.k.: kocsma). 11 órára találkánk volt a 32-esek terén Lio két hölgy ismerősével, Ágival és Annával. Na de itt még most nem tartunk. Szóval a közelben kellett valami jó elfoglaltságot lelni. A kanszamaraknak már megint nem ott járt a szemük -fluturaş effektus-, ahol kellett volna, mert legalább fél óra keresés után vettük csak észre a térben legközelebb lévő, a 32-es emlékművel szemben álló, 32-es Sörözőt! (...és most reklám következik)
   Szóval a hely egy szolid kis söröző. Ami fontos, hogy tiszta és ami igazán megfogott, azok a fekete-fehér, még az Osztrák-Magyar Monarchia korabeli képek, melyek díszítették. A kiszolgálónő is kedves volt, és mintha még kedvesebbnek tűnt volna, amikor megtudta, hogy mi csak turisták vagyunk. Ha arra jártok, akkor mindenképp nézzetek be. Két-két Sopronit bevertünk. Lio gondolom feszültségoldónak, én meg csak úgy miért ne?... Ritkán, évente két alkalommal fogyasztok csak alkoholt. Amikor születésnapom van, és amikor nincs.
   Lassan megérkezett az első lány, Ági. Mivel addig az utcán minden jó nő után egy halk, de érthető "sunáznám" hagyta el a számat, na meg amúgy is egy szép lány, így ezt a rendet most se kívánkoztam megtörni. Akkor szocializálódjunk. A téma Franciaország, La Salette. Ott nem voltam. Aztán megérkezett Ági húga, Anna is. A téma változatlan, maradt Franciaország. Rendben, beletörődök, nekem nem osztottak lapot. Megyek inkább cigizni.
   Egy óra körül elindultunk a nagy helyre, Lio ugyanis az állampolgársági eskütételre jött. Már ekkor éreztem, hogy ki kellene menni üríteni a hólyagon, de nem tettem. -Max 10 perc és úgyis megyünk -gondoltam én-. Tévedtem. Két óra szenvedés várt rám. Nem gond, túléltem. Legalábbis azt hittem. Az eskütételt újabb járkálás követte, amit a bárban felvetődött témával próbáltak emlékezetesebbé tenni. Sikerült nekik. Hangsúlyozom: NEKIK! Miután ezt is sikerült túlélnem, mi hazafelé vettük az irányt, a lányok pedig elmentek táncolni. Itt már valami megint gyanús...
   Feszítettünk eleget öltönyben, így ideje volt elvegyülni a pórnép között. Felkaptuk a civil ruhát, ettünk egy jót, majd újra a város közepe felé vettük az irányt. 32-essek tere, újabb lány. Aranyos kis szöszi, sok dumával és szereti a teát. Ez mind első látásra. Aki ismer, az már rögtön tudja, hogy azon percben le is beszéltem a teáról, így megint a 32-es Sörözőben kötöttünk ki. Sört ugyan nem fogyasztott, de egy narancs ízű üdítőt megivott velünk. Bármennyire is próbáltam alkalmazkodni a társasághoz, nem ment. Lio és a csaj -név szerint Tünde- már megint az örök témát, Franciaországot hozták fel. Hallod Lio? Csak egyszer jussak ki oda! Annyit fogok pofázni, hogy be nem fogod a számat! Szóval kinéztem az utcára, hogy lássam milyen a pesti naplemente. ...és persze hogy rágyújtsak. Mire visszaértem Tünde már készült, hogy menjen táncolni. Bizony, bizony. Itt vettem én is észre az összefüggést. Két millió emberből két millió táncol. A néptánc a menő, de akad itt olyan aki szambázik, ír táncot tol, vagy zumbázik (ilyen is van?).
   A nap itt véget is ért. Hazacammogtunk -útközben persze feltankoltunk Arany Ászokkal, hogy reggel legyen mit megtalálni- és álomra hajtottuk a fejünk.

Atenţie! Fluturaş! - 1. nap, hétfő

"Kapcsold be a Dzse-pe-szít! Aztán adsz egy kortyot még!" (Open Stage)

   Reggel hétkor csörgött az óra. Lusta természetemnél fogva kértem még 5 percecskéket, mely egy órára bővült. Ki az ágyból, egy kis készülődés, majd irány a Biharkeresztesi állomás. Óraátállítás, jegyvétel, fél óra várakozás, majd fel a vonatra. Kicsit több, mint négy óra múlva már a Keleti Pályaudvar gigantikus tetőszerkezetét csodálhattam meg. Ahogy kiértem a pályaudvarról, már gyújtottam is a cigit. Mivel mesterem -Lio- nagy világjáró, nem sok időm maradt gyönyörködni a hatalmas épületekben. Irány a szállás, gyalog. Délkeletre az Orczy térig, majd ott egyenesen a Kőbányai úton a Könyves Kálmán körútig. Itt kezdődtek a problémák. Az Orczy teret elnéztük, mert a fluturaşok (gy.k.: kurvák) elvonták a két kanszamár figyelmét. Délnek indultunk az Orczy úton, majd a Nagyvárad téren megelégelve a keresett tér hiányát, elővettem a térképolvasási tudományom. Bárcsak ne tettem volna. Megállapítottam, hogy az Üllői úton haladva juthatunk el legkönnyebben a már régóta várt pihenőhöz. Útközben valami közel-keleti arc pont talált valami nemesfém gyűrűt. Ha egy másodperccel gyorsabbak vagyunk, akkor mi találjuk meg. Szomorúan, de elkönyveljük a lassúságunkat. A nagy pofon akkor jött Budapesttől, amikor észrevettük, hogy közel járunk a Petőfi hídhoz. Büszkeségünket félredobva nekiálltunk kérdezősködni, hogy mégis most merre kell menni. Egy idősebb házaspár végül segített. Jó pár kilométerrel a hátunk mögött, jó pár kilogrammal megrakodva végre megérkeztünk. Nem kell részletezzem, hogy ez után miért is lett szállóigénk: "Ne nézd a kurvákat, mert eltévedsz!".
Lássátok is, hogy mi történt:

(nagyítható) A zöld vonal jelöli azt az utat, amit meg kellett volna tegyünk. A piros az, amit feleslegben megtettünk, oda-vissza. Az "1"-es szám jelöli a kurvák helyét, a "2"-es a térképolvasásomat.

   Épp hogy elvégeztük a dolgunkat, kipakoltunk, vettünk két lélegzet levegőt és már jött is Lio fejében a szikra: "Nézzük meg a várost, mert azért jöttünk". -Óhogybaszdmeg! - gondoltam, hangosan. A fotelből alig tudtam felállni, de még ebbe is belementem. Azt még tudni kell, hogy Lio elég nagy világjáró, én meg egy bagós vagyok, aki a képernyő előtti mikroklímához szokott. Értelemszerű, hogy nem sok kedvem, vagyis inkább erőm volt hozzá. A tömegközlekedés minden városon belül folytatott módját megvetettük. Először is azért, mert turisták voltunk és sok jóról lemaradtunk volna, másrészről meg ahogy a román állampolgároktól az illik, nem volt olyan sok pénzünk. Persze a későbbiek folyamán nem jelentett gondot, hogy azt a keveset Sopronira költsük. Erről most ennyit. Az egy másik nap.
   A Szabadság híd felé vettük az irányt. Útközben az egyik aluljáróban megkerestük Lio arab haverját, hogy vízipipa alkatrészeket szerezzünk. Következő állomás a Lánchíd. Na ekkor már alig álltam a lábamon. Kerestünk egy boltot, vettünk egy adag sört, hazakínoztuk magunkat -ami egyszerűnek hangzik így leírva, de korántsem volt az-, majd gyújtottuk egy pipát. Nem sokat szívtunk belőle, mert a szemhéjam hamar megadta magát. Jóccakát gyerekek!

Tedd már el! - A 0. nap, szombat

"Hallod Xy, tedd már el! Nem hallod? Tedd már el! ... (treffK)"

   Ezen szavak hagyták el a számat egy fiatalkoraimat idéző szombat este után. Nem mintha most olyan koros lennék, de valamilyen szinten jómagam is érzem, hogy kitáncoltam már ebből a világból. Adott volt minden helyzet ahhoz, hogy olyat lássak, amit ha akarok sem tudok elfelejteni: sör, film, na meg a részeg spanok. Ugyan én sem az érme másik oldalán foglaltam helyet, de kivételesen nem nekem volt a fejemben a legnagyobb káosz. Na de nem szeretnék fejjel a falnak szaladni, így jöjjön szép sorjában minden.
   Még február végén támadt Lio tesónak az ötlete, hogy el kellene kísérnem az állampolgársági eskütételre. Határozatlanságomból fakadóan próbáltam egy fél hetet halasztani a válaszadással, de el kell ismerjem: rámenősebb, mint azt véltem. Még aznap intézett két helyet Budapesten, ahol a kiadós városnézés után lehajthatjuk a fejünket. A megrökönyödött kis világomnak ez már sok volt. Szülővárosomtól -Nagyváradtól- számítva a legnyugatibb pontja a Világnak, amit láttam Debrecen. Nem vagyok egy álomromboló, így bele is mentem a játékba. Persze el kell ismerjem, hogy én is szerettem volna kitörni a végeláthatatlan szürkeségből.
   Március első hétvégéjén már készen is álltunk az útra. Persze a hétvége megtette a hatását. A kajapénzünk java malátaszörpre ment el. Nem kell ecseteljem, hogy milyen az, amikor elkap a gépszíj. Egy kiadós buli folyamatát nehéz papírra bitekbe vetni, de most nem is ez a lényeg. Inkább ami utána történt.
   A buli után hazajöttünk, majd még egy adag sörrel nekiálltunk filmezni. Xy fekszik az ágyon, majd alkoholos bátorsággal feláll. Már ekkor éreztem, hogy itt valami nem lesz rendben. A kényelmes ágy után a piros-fehér ruhaszárítón próbált meg nyugalmi pozíciót felvenni, bár annak stabilitása nem volt elég a testsúlya elbírásához. Az amúgy is 30°-os lejtési szöggel rendelkező tárgy felvett egy számára kényelmesebb, 45°-os lejtést. Ez így még rendben van, mert eljön az idő, hogy én is betintázok, majd másik oldalról betámadom és a testsúlyom segítségével vízszintesbe hozom. Sajnos az este nem itt ért véget. A ruhaszárító után megtámadta a hátam mögött lévő szekrényt. Azt sem rendeltetésszerűen próbálta meg használni. Nem bántam volna, ha befekszik, mert biztos kényelmes, de nem ez volt a szándéka. Hogy is kezdjek neki? Szóval lehúzta a nadrágja felső részén helyet foglaló, férfiak által gyakran használt kis cipzárt, elővette az ivarszervét, majd öööö... Annak megítélését, hogy ezzel mégis mi volt a terve már inkább rátok hagyom. Kétségbeesetten kiáltottam, hogy "Tedd már el!...". Szerencsére meghallotta. A helyzet sokkos állapotba hozott. Először is egy fiúkkal tele szobában miért kapja elő valaki a farkát? Másrészről miért nagyobb az övé? Meg vagyok elégedve a méreteimmel, de ez valahol mégiscsak bosszantó. Nem akartam én ezt látni, sőt elfelejteném úgy ahogy van, de ezt nem lehet. Életem végéig követni fog ez a rémálom. Cigi cigit követett. A frissen vásárolt dobozból reggelre négy szál maradt. Levontam a következtetést. Ez a Föld nem nekem való. A terv az, hogy elkötök egy NASA űrsiklót és irány a Hold. Ébressz fel, ha elmúlt szeptember...

U.I.: Xy kilétére még csak meg se próbáljatok rákérdezni. Nem publikus és már így is tudják azok, akiknek tudni kell!

Azt hiszem, hogy Ti vicckeckedtek velem...

Akkor kell olvasni, amikor már nem írom? Csak azért is nekilátok pár új bejegyzésnek, aztán meglássuk! Az elmúlt hét igencsak tartalmasra sikeredett, így szeretném ezt megosztani veletek.