Reggel hétkor csörgött az óra. Lusta természetemnél fogva kértem még 5 percecskéket, mely egy órára bővült. Ki az ágyból, egy kis készülődés, majd irány a Biharkeresztesi állomás. Óraátállítás, jegyvétel, fél óra várakozás, majd fel a vonatra. Kicsit több, mint négy óra múlva már a Keleti Pályaudvar gigantikus tetőszerkezetét csodálhattam meg. Ahogy kiértem a pályaudvarról, már gyújtottam is a cigit. Mivel mesterem -Lio- nagy világjáró, nem sok időm maradt gyönyörködni a hatalmas épületekben. Irány a szállás, gyalog. Délkeletre az Orczy térig, majd ott egyenesen a Kőbányai úton a Könyves Kálmán körútig. Itt kezdődtek a problémák. Az Orczy teret elnéztük, mert a fluturaşok (gy.k.: kurvák) elvonták a két kanszamár figyelmét. Délnek indultunk az Orczy úton, majd a Nagyvárad téren megelégelve a keresett tér hiányát, elővettem a térképolvasási tudományom. Bárcsak ne tettem volna. Megállapítottam, hogy az Üllői úton haladva juthatunk el legkönnyebben a már régóta várt pihenőhöz. Útközben valami közel-keleti arc pont talált valami nemesfém gyűrűt. Ha egy másodperccel gyorsabbak vagyunk, akkor mi találjuk meg. Szomorúan, de elkönyveljük a lassúságunkat. A nagy pofon akkor jött Budapesttől, amikor észrevettük, hogy közel járunk a Petőfi hídhoz. Büszkeségünket félredobva nekiálltunk kérdezősködni, hogy mégis most merre kell menni. Egy idősebb házaspár végül segített. Jó pár kilométerrel a hátunk mögött, jó pár kilogrammal megrakodva végre megérkeztünk. Nem kell részletezzem, hogy ez után miért is lett szállóigénk: "Ne nézd a kurvákat, mert eltévedsz!".
Lássátok is, hogy mi történt:
(nagyítható) A zöld vonal jelöli azt az utat, amit meg kellett volna tegyünk. A piros az, amit feleslegben megtettünk, oda-vissza. Az "1"-es szám jelöli a kurvák helyét, a "2"-es a térképolvasásomat.
Épp hogy elvégeztük a dolgunkat, kipakoltunk, vettünk két lélegzet levegőt és már jött is Lio fejében a szikra: "Nézzük meg a várost, mert azért jöttünk". -Óhogybaszdmeg! - gondoltam, hangosan. A fotelből alig tudtam felállni, de még ebbe is belementem. Azt még tudni kell, hogy Lio elég nagy világjáró, én meg egy bagós vagyok, aki a képernyő előtti mikroklímához szokott. Értelemszerű, hogy nem sok kedvem, vagyis inkább erőm volt hozzá. A tömegközlekedés minden városon belül folytatott módját megvetettük. Először is azért, mert turisták voltunk és sok jóról lemaradtunk volna, másrészről meg ahogy a román állampolgároktól az illik, nem volt olyan sok pénzünk. Persze a későbbiek folyamán nem jelentett gondot, hogy azt a keveset Sopronira költsük. Erről most ennyit. Az egy másik nap.
A Szabadság híd felé vettük az irányt. Útközben az egyik aluljáróban megkerestük Lio arab haverját, hogy vízipipa alkatrészeket szerezzünk. Következő állomás a Lánchíd. Na ekkor már alig álltam a lábamon. Kerestünk egy boltot, vettünk egy adag sört, hazakínoztuk magunkat -ami egyszerűnek hangzik így leírva, de korántsem volt az-, majd gyújtottuk egy pipát. Nem sokat szívtunk belőle, mert a szemhéjam hamar megadta magát. Jóccakát gyerekek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése